Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

Bestseller születik!

geleen-09.26.jpgAz írónő, Clara Sheer itt él közöttünk. Gyakorló, néggyermekes családanya.

 

Október végén magánkiadásban tervezi megjelentetni a könyvét. Miért jutott arra az elhatározásra, hogy oknyomozásra adja a fejét és őszintén, a fejezetek megszületésének a pillanatában megosztja velünk az élete történéseit? A bevezetőből kiderül.

 

Kérjük fogadd szeretettel a szemünk előtt megszülető önfeltárást. Olyan folyamat ez, ami talán a legnehezebb az egyén számára. Visszatekintés azzal a céllal, hogy megtaláljuk miért is születtünk erre a világra és képessé váljunk jövőképet alkotni magunknak, hogy folytatni tudjuk az életet.

 

Mi, kulturális kreatívok izgatottan várjuk az újabb és újabb fejezeteket. Ugyanabban a korban élünk, ugyanazokkal a gondokkal nézünk szembe, mint Clara Sheer. A különbség talán csak annyi, hogy mi a fiatalságunk teljében szembesültünk olyan problémákkal, amelyek a lakosságot napjainkra érték el. Akkor, fiatalon volt választási lehetőségünk. Jó vagy rossz döntés volt-e, még ma sem tudjuk.

Fiatalon, a családalapítás szabadságától megrészegedve úgy éreztük nincs más választásunk, mint elszigetelődni a társadalomtól és a szabad, önálló, önfenntartó mikroközösségeinkben felvállalni, hogy az általunk meghatározott evidenciák, az értékteremtés mentén óvjuk meg önmagunkat és a családjainkat az öngyilkosságba rohanó külvilág "elvárásaitól".

Az ajánlót írta: Kerekes Klári Kulturális Kreatívok2009 Group 2013. 09.06. 09.49 

 

elegem-van.jpeg

BEVEZETŐ


2013. junius 28. péntek.
Négyszáznegyvenegy Enter!Egy újabb állás. Elküldtem a pályázatomat ide is. Ki tudja? Már egyáltalán nem hittem, hogy visszahívnak. Több mint négyszáz próbálkozás után miért is hittem volna? De, hogy a lelkiismeretem tiszta legyen, mindent megpályáztam.

Hívhatna már a szállodából valaki! Mára ígérték, hogy döntenek. Mosogatói állás napi 6 órában. Negyvenezer bejelentve, negyvenezer zsebbe. Az első hely, ahová próbamunkára behívtak az elmúlt egy évben. Persze, örültem, mint majom a farkának! Végre valahol szóba álltak velem!

Tegnap volt nálunk a főbérlő. Nem tudtam fizetni. Nem fűzött hozzá kommentárt de tudtam, hogy ennek következményei lesznek. Ez már nem az első kifizetetlen lakbér. Tulajdonképpen örülhetnék, hogy milyen jó ember. Más már régen kirakott volna bennünket az utcára. Kiborítottam a pénztárcámat. Alig ötszáz forint. Ebből nem tudunk Jeremyvel megebédelni. Inkább félretettem, hogy tudjak telefonálni Michaelnek. Április eleje óta Hollandiában él. Egy hónapig dolgozott, azóta semmi munka. Valami fúrótornyot vár a cég már hetek óta. Amíg be nem vontatják a kikötőbe, addig állnak. Kezd kiborulni. Neki sincs pénze de jobban aggasztja, hogy nekünk sem. Az ő fizetéséből élünk, általában. Hatvanegy évesen, nyelvtudás nélkül, hegesztőként. Kész csoda, hogy még megtűrik. Nem is értem, hogy nem kattant még be eddig! A lakásban se TV, se internet. Fel kell hívom, hogy tartsam benne a lelket.

Délelőtt 10 óra. Jer hamarosan meg fogja kérdezni, hogy ma mit eszünk? Megelőzendő, leszedtem a
könyvespolcról két művészeti albumot, egy 1928-as Bibliát, és három fogyókúrás könyvet, abban a reményben, hogy a szomszéd antikváriumban örömmel megveszik. Fáj a szívem, hogy el kell adni. De megtanultam, már nem ragaszkodom semmihez.

Jer alig múlt 18. Látszólag jól bírja "gyűrődést". De szemében látom az állandó félelmet. Hóna alá kapta a könyveket, és elment. Eszembe jutott, hogy nem vettem be a gyógyszeremet.Talán azért vagyok ennyire nyomott hangulatban? Cymbalta. Antidepresszáns. Nem kellene szednem, de évtizedek alatt annyira hozzászokott a szervezetem, hogy csak fokozatosan tudom csökkenteni. Már csak a harmadát veszem be a tavalyi adagnak. Pánik. Hol van a másik szelvény? Már elfogyott? Nem figyeltem eléggé. Ezek szerint egy heti adagom maradt. Nagy műgonddal elfeleztem a kapszula tartalamát. A maradékot gondosan visszacsomagoltam. Jer érkezett. Amint belép az ajtón, láttam hogy visszahozta az albumokat és a Bibliát.- Mi van? - kérdeztem.  - Azt mondta a pasi, hogy tele van hasonló könyvekkel. A kutya sem kíváncsi a művészetekre. A Bibliára meg főleg nem. A többiért összesen ezerötöt adott. - Dögöljön meg!- futott át az agyamon. Elszégyelltem magam. Ő is csak egy ember. Pénzből él. Elmosolyodom. Itt tart a világ? Hiszen tudhattam volna. Ki a fene kíváncsi a művészetekre?
Nem érdekes. Legalább lesz ma ebéd.

Három óra felé jár az idő, és még mindig nem hívtak a szállodából. Állítólag több embert megnéztek. Az ideális mosogató fiatal, legalább egy nyelvet tud, mosolygós és pörgős. - Le kellene állítanom magam. Nem sok esélyem van. Hiába vagyok fiatalos, és kedves, hiába mosogatok gyorsan és szépen. Nem tudok angolul... Ja, és a korom! De nem tudtam leállni. A remény estefelé keserűségbe fordult át. Még mosogatónak sem vagyok jó!!!Újra elindult bennem a szokásos önhergeléses folyamat. Próbáltam leplezni. Jer előtt nem sikerült. Jól vagy anya? - kérdezte többször is. Megnyugtattam, hogy igen. Pedig kurvára nem! Az egóm átváltott önsajnálatba, majd fásultságba, bűntudatba és szégyenbe. Hiába van kinn a faliújságomon a tudatszintek rezgése, most nem sikerült "felhoznom magam". Szélsebesen zuhantam a 350-es rezgésszintű elfogadásból a 20-as szégyenbe.

Mire Jer végre elment egyik barátjához, már este hét óra volt. Lefeküdtem a kanapéra. Meditálni próbátam. Kizárni a tudatomat. Nem ment. Az agyam folytonos zakatolásban maradt. Ide-oda cikáztam a múlt történéseiben. Próbáltam a legjobbat elképzelni a jövőből. De nem találtam olyan képet, ami megnyugtatott volna. Elkeseredetten kaparásztam az asztalterítőt. Gondolataim mindig ugyanoda vezettek: nem vagyok méltó az életre! Hét éve, hogy semmi sem megy. Hiába a rengeteg tanulás, önképzés - a kutyának sem kellek. Nem számítok ebben a világban munkaerőnek. De ami ennél fájdalmasabb felismerés: még mindig nem tudom, hogy mit tehetnék magamért? Mi az igazi életfeladatom? És vajon ha tudnám, lenne erőm kiemelkedni ebből a nyomorból?

ELEGEM VAN!!!

Ezt a világot nem nekem találták ki! Nem tudom miért, de egyre kevésbé éreztem, hogy képes lennék itt normális emberként élni. Megváltoztam. Jó ideje, hogy furcsa, sajátos gondolatokat fogalmaztam meg magamban az élet dolgairól. El sem mertem eddig mondani senkinek. Rám fognák, hogy megbolondultam. Pedig én tudom, hogy nem. Mert ezek a gondolatok akkor jönnek, amikor szellemileg aktív vagyok. Teljesen egyedül maradtam, bezárva magamba. Az önpusztítás gondolata nem volt újdonság számomra. Mostanában hullámokban, és egyre nagyobb erővel tört rám. Ilyenkor folyton azon agyalok hogyan kellene úgy meghalnom, hogy a családom jól járjon. Jól kidologzott ötleteket dédelgetek magamban. De a pénz megteremtése egy élet árán nem megoldás. Tudom jól. Akármilyen lúzernek is érzem magam, mégiscsak anya vagyok. A statisztikák szerint egy családban bekövetkezett öngyilkosságot 40% valószínűséggel követ egy másik. Vajon ki lenne a következő? Nem tehetem meg velük.

A biztonsági féket eddig még mindig be tudtam húzni, mielőtt valami végzetesre szánnám el magam.
De félek, hogy egyszer majd nem tudok fékezni! Az a baj - vagy talán az a jó? Hogy elkezdtem hinni az életfeladatokban. Hogy nem véletlen születtünk most, ide. Mi van az öngyilkosságon túl? Leslie barátom szerint, aki kínai asztrológiával foglalkozik, nem lehet megúszni. Akkor sem lesz jobb, ha önként vetek véget a történetnek. Segítséget kellene kérnem valakitől. Pszichiáterhez egészen biztos, hogy nem fogok menni!

2013. junius 29. szombat.
Tegnap este belealudtam a sötét gondolataimba. Jobb is. A Démonaim, akik elég gyakran rám telepednek általában rövid látogatásokat szoktak tenni a lelkemben, most viszont sokkal kitartóbbak!Egy kiadós kávé után sem láttam sokkal biztatóbbnak a helyzetet. Bár, az intenzív "halál gondolatot" elvetettem, belső ürességet éreztem. Olyan "minden mindegy" állapotot. Ez a legrosszabb. Ismerem már, hogyan működök. Ilyenkor olyan vagyok, mintha kiporszívózták volna az agyamat,mintha nem lenne szívem. Testileg, lelkileg lelassult állapotban botorkáltam a lakásban. Jeremy még aludt. Ránéztem, és elszégyelltem magam. Hogy is tudnám őt itthagyni? Nem vagyok normális!

Kinyitottam a laptopom. Látom, hogy levél érkezett Erictől. Már hetek óta Izraelben tanul. Egy nyári zsidó ifjusági kurzust pályázott meg és megnyerte. Emlékszem, milyen büszke voltam rá, amikor elmondta! Az elmúlt két nyarat végigdolgozta. Megérdemli, hogy végre lazítson!Akkor vettem észre, hogy tegnap este meg sem néztem Emma levelét. Már tizennyolc hónapos elmúlt a kis unokám. Emma a születése napjától vezette a blogot.  Minden este fényképeket tölt fel, a nap legaranyosabb pillanatairól. Sugárzik a boldogságtól az egész család! Egész életüket betölti a kicsi, aki olyan szépen fejlődik, mintha öntöznék.

Csörgött a telefon. Holland szám. "Szia Nyuszi!" - hallottam Zoé lágy hangját. /A nyuszi én vagyok, és ő is./  Ez még a régi időkből maradt ránk. Röviden beszélt, mert sietett. Költözés előtt álltak. Csak megkérdezte, jól vagyok-e? Remélem nem ment át az éteren, hogy nem. Alig látom őt. De tudom, hogy boldog párjával, és ez a fontos.

Anyukám. Tudta, hogy nincs pénz a telefonomon, ezért minden nap felhívott megkérdezni hogy vagyunk? Szinte láttam, ahogy 73 évesen lepattan a biciklijéről és előkotorássza a telefont táskájából. Napi nyolc kilométert tesz meg a lakás és a templom között, ahol ő a sekrestyés. Hajnalban már teker, fél tíz, amikor otthon van. Mindig siet szegénykém, mert otthon epekedve várja apu, aki addig egyedül van. Nyolc hónapja, hogy nem bír lábra állni. 83 évesen, ágyhoz és tolószékhez kötötten éli napjait. Sokkal szebb időskort érdemelt volna. 70 év kemény fizikai munkája eldeformálta a gerincét, az izületeit. Soha nem panaszkodik egyikőjük sem. A kitartás és az akaraterő szobrai. Anyukámnak ezek után főleg el kellett játszanom, hogy jól vagyok! Minden egyes alkalommal mélységes szégyenérzet fut át rajtam, amikor vele beszélek. Ők ketten most is, mint mindig, teszik a dolgukat. Küzdenek a holnapért. Mit mondhattam volna  nekik? Hát persze, hogy jól vagyok!

Ennyi nemes hazugság elég volt ahhoz, hogy tisztáztam magamban: Amíg él egy csomó ember körülöttem, akiknek fontos vagyok, és akik nekem is fontosak, bárhogy is érzem magam lelkileg, kötelességem élni. És,ha bajban vagyok,kötelességem segítséget kérni. De kitől? Hosszas töprengés után eszembe jutott, hogy keresek egy reiki mestert. Miután a Google keresőben csak olyanokat találtam, aki pénzt kérnének a rám fordított időért, tovább kutattam. Mindig tudtam, hogy véletlenek nincsenek. Egy bölcs mondás szerint, "A véletlen nem más, mint Isten álruhában!"

Egy oldal. Reiki mesterek neveivel és telefonszámaival. Intuitív módon felhívtam az elsőt, amelyre a tekintetem ráesett. Felvette. Ilona a neve. Én is eldadogtam, hogy ki vagyok. Elég nehezemre esik, röviden összefoglalni, mit szeretnék tőle kérni. Azt is tisztáznom kellett, hogy nem tudok majd fizetni. Végtelen türelemmel hallgatott végig. Mindent egyből megértett. Elmondta, hogy itt lakik a kerületben, nem messze tőlem. Még ő kért elnézést, hogy csak két nap múlva tud velem találkozni. Megnyugtattam, hogy jó lesz kedden is. Ha eddig nem tettem magammal semmit, most már nem fogok. Jer ébresztett. Elaludtam. Most már biztosan tudta, hogy megint depressziós vagyok. Elég jól ismer.

2013. július 1. hétfő.
A vasárnap elég volt ahhoz, hogy kialaudjam magam. Ilyen állapotban az alvásba szoktam menekülni. Tudom, hogy nem jó, nem szabadna, de húz az ágy, nem tudok neki ellenállni. Addig legalább nem kell semmin gondolkodnom. Persze, azt is tudom, hogy jobb volna ilyenkor meditációval elterelni a gondolataimat. Ez mindig hatásos. De most nem ment. Mick a múlt héten 25 eurót keresett összesen. Elfeleztük. Neki sem elég, nekünk sem. Megnyugtatott, hogy ők a munkatársaival kisegítik egymást. Arról sohasem beszéltünk, hogy nekünk
honnan lesz. Nem akartam terhelni őt ezzel. Úgyis tudta, hogy tudja. Szóval, megint a pénz. Végiggondoltam, kitől kérhetnék kölcsön addig, amíg Michael el nem kezd dologzni. De már mindent kimerítettünk.
 
Emma és férje jól keresnek. Az utóbbi időben gyakran segítettek ki bennünket. Nincs pofám megint elmondani, hogy mekkora bajban vagyunk. Zoé most munkanélküli. Eric pedig egyetemista, maga is segítségre szorulna. Egyébként is rendkívül megalázó kérni. Főleg a gyerekeimtől. Szavakat sem találok rá, mekkora szégyen számomra. Maryt, a húgomat teljesen kizártam. Ő az, aki folyamatosan életben tart bennünket. Ha eddig nem telefonált, az azt jelenti, hogy neki is gondjai vannak. Csodálatos teremtés!Megint Jeremy mentette meg a helyzetet. Volt egy régi számítógépe. Kiszerelte belőle a memóriát, meg más alkatrészeket. Levitte az arab kereskedőnek, aki pofátlanul olcsón vette meg. De legalább megvette. Mióta a válság tart, mindenki mindent el akar adni. Tudom, hogy nem mi vagyunk az egyedüliek. Amikor végigmegyek az utcán, látok hajléktalanokat, és jól szituált embereket. Sokszor játszom el a gondolttal: én is normálisanan fel vagyok öltözve, mégis olyan gondokkal küzdök, mint egy hajléktalan. Vajon mások hogy oldják meg? Minden esetre Isten valami rejtélyes módon napról napra gondoskodott arról, hogy ennivaló legalább naponta egyszer, legyen az asztalunkon. Hálás voltam érte!

2013. július 2. kedd
Délután 4-re beszéltük meg a találkozót Ilonával. Izgultam. Hogy fogom majd megismerni őt? És egyáltalán: nem szégyenlem magam, hogy több évnyi tanulás után, képes vagyok újból és újból visszaesni a depresszió mélységeibe? Idegeneket zaklatni lelki bajaimmal? Mire ezt végig gondoltam, már ott is álltam előtte. Nem volt idegen. Bár, soha nem találkoztunk, mégis mindketten megismertük egymást. Köszönés helyett átöleltük egymást.. Megnyugodtam. Arca csupa mosoly, és kiegyensúlyozottság volt. Gyengéden karon fogott, kerestünk egy csendes asztalt. Nem kellett neki sokat magyarázkodnom. Pontosan tudta, mikor, mit kérdezzen tőlem.
Mire elmeséltem neki, milyen önpusztító gondolatok gyötörtek már éreztem, hogy nem is ez a legnagyobb bajom. Főként az, hogy nem láttam tovább az utamat. Értelmet, célt szerettem volna találni. Nem pusztán egy állást.

Türelmesen végigvárta, amíg elmondom. Rám nézett, és elmosolyodott. - Neked már nem kell többet tanulnod - mondja.- Kicsit összezavarodtál. Túlgondolkodsz mindent. Jobb lenne, ha elcsendesítenéd az elméd, és a szívedre figyelnél. Ebben tudok neked segíteni. Erre elállt a szavam, sőt még a levegőt is félve vettem. Mekkora egy marha vagyok. Már megint beleestem saját csapdámba! Egész életemben csak gondolkodtam. Mintha egy örökjáró lemez lett volna az agyamban. Következtetésképpen mindig ugyanoda jutottam vissza. A múltamból
azt a tanulságot vontam le, hogy értéktelen ember vagyok. Mintha olvasna a gondolataimban. -  Mindent meg tudsz tenni, amit csak akarsz! Nem szeretném, ha többé kiejtenéd a szádon, hogy nem vagyok rá képes. Képes vagy rá! De nem ott keresed a megoldást, ahol van. A gondolataid kényszeresen visszavezetnek a múltba. Itt vagy, és most. Mindig csak a Most-ban maradj. Meg fogod találni a megoldást!

Ettől kezdve úgy beszélt velem, mint a tanítványával. Meditációkra hívta fel a figyelmemet. Mit, mikor végezzek. Imákat adott a kezembe. Mantrát, amivel "ki tudom sütni" a gondolataimat, ha esetleg nem lennék képes meditálni. De hiszen ezeket mind tudtam, csak elfelejtettem alkalmazni! Egy üvegcsét vett elő, meg egy gyertyát. Megkente, megáldotta. Bámulattal figyeltem. Soha nem volt  részem még hasonlóban sem. Kezembe adta, és a lelkemre kötötte, hogy ezt gyújtsam meg, ha majd imádkozom. Az órámra néztem. Már két órája voltam vele. Olyan, mintha most ültünk volna le. Más szempontból meg az volt az érzésem, hogy végtelen hosszú ideje ismerem őt. Hálásan öleltem át. Visszafordultam és láttam, hogy ő is visszatekint. Mosolyogva intettünk egymásnak búcsút. Szinte repültem haza. Megvártam amíg Jer lepihen, és meggyújtottam a gyertyát.

2013. junius 3. szerda
Kipihenten ébredtem. Míg a reggeli kávémmal babráltam, átfutott az agyamon az elmúlt néhány nap szörnyűsége. Nyoma sincs a depressziónak. Megállapítottam magamban, hogy soha többé nem szabad
ilyen lelkiállapotba kerülnöm. Nem élhetek úgy, mint egy potenciális hulla! Az esti ima megynyugvást hozott. Követtem Ilonka tanácsát, és egy füzetbe, 43-szor a következőt írtam bele: "Ma tökéletes összhangban vagyok magammal és Istennel. Távol tartom magamtól a félelmeket!" Az elkövetkező napokban mindig megtettem ezt. Hihetetlen, de ez az önprogramozás nagyon hatásos volt!

2013. junius 9. kedd.
Az elmúlt időszak teljes megnyugvást hozott számomra. Bár, a napok ugyanúgy teltek, a körülöttünk levő káosz és bizonytalanság talán még nagyobb lett, én azon dolgoztam, hogy félelmeimet elűzzem. Meg kellett tanulnom elfogadni azt, ami van. Csak saját szavaimmal tudok imádkozni. Naponta elmondtam Istennek, hogy olyan ponton vagyok, amikor szükségem van a segítségére. Vegye kezébe életem írányítását. "...Uram, legyem meg a Te akaratod!".

Délután 3 óra. Egy titokzatos randevúra készültem. Már régen elfogadtam, hogy nem kell mindent észérvekkel megmagyarázni. A történetünk nyolc éve kezdődött. Egy üzlet kapcsán talákoztunk először. Szerintem egyikünk sem tudja mi volt az a pont, amikor örök bizalmat szavaztunk egymásnak. Őt is Clarának hívják. Ezen mindig jót viccelődtünk. Évente, két évente leültünk, és úgy beszélgetünk egymással, mintha folyamatosan kapcsolatban lennénk. Valóban titokzatos. Mindig én hívtam őt, de még soha sem fordult elő, hogy nem ért rá. Egymásra nyitottan, figyelünk mindenre, ami a másikkal történik, ami a másikat leginkább foglalkoztatja. Volt egy kis lelkiismeretfurdalásom vele szemben. Ő mindig nyugodt, határozott, mint egy kőszikla. Ezzel szemben én minden találkozásunkkor más arcomat mutattam. Életem zűrös korszakában találkoztunk. Ő bölcsen figyelte, hogy változik a személyiségem. Elfogadta, hogy egyszer ilyen, egyszer olyan vagyok. Talán tudta, vagy csak bízott benne, hogy egyszer eljön majd az idő, amikor az útjaink összeérnek.

Elnéztem őt, ahogy a presszó foteljében ült. Nagyon sokat fogyott legutóbbi találkozásunk óta, de a tekintete ugyanúgy sütött, mint máskor. Őt is hatalamas veszteség érte. Ráadásul pótolhatatlan. A munkájába temetkezett. Beszélt, beszélt, egyre nagyobb lelkesedéssel. Észre sem vette, hogy lábát időközben maga alá húzta. - Micsoda könnyedség! A megtestesült szabadság! - gondoltam egy kicsit irigykedve. Tudtam, hogy ő a Kulturális Kreatívok koordinátora. Már évtizedekkel ezelőtt elkezdte ezt a munkát. Ők, akik másként képzelik el a világot. Ők, akik tesznek is érte. A dolgok felgyorsultak manapság. Clarának rengeteg munkája van. Olyan tényekről beszélt, amelyek teljesen a székhez szögeztek. Feltétel Nélküli Alapjövedelem az Unio-ban, emberi méltóság, szegénység elleni harc, globális gondolkodás, élhető világ. Tőle tudtam meg, hogy nem én vagyok az egyedüli, aki napjaink életkörülményei miatt eljutott a szakadék szélére és onnan fordult vissza.

Több millió társa él világszerte, akik saját tehetségükkel azon dolgoznak, hogy emberi módon élhessen mindenki. Szabad emberek, mert megteremtik a saját szabadságukat. Nem számít, hogy férfiak, vagy nők, milyen a bőrszínük, vallásuk, politikai hovatartozásuk. - Olyan egyszerű minden, ha a hiányzó mozaikok a helyükre kerülnek! - mondta. És én ott, abban a pillanatban tökéletesen elhittem neki, hogy valóban így van.
Amikor búcsúzáskor átöleltük egymást, nem ígértünk semmit. Tudtuk, hogy a dolgok majd alakulnak.
Ha kell, találkozunk. Néztem a törékeny alakját, ahogy elvész a nagyvárosi tömegben. Teljesen elkápráztatott. Magamat ismerve éreztem,  hogy az elkövetkező napok arról fognak szólni számomra, hogy mindent megtudjak a Kulturális Kreatívokról.

2013. junius 15.
Csöngött a telefon. Szaladtam, hogy felvegyem. - Biztos munka ügyben hívnak a szállodából! - futott át az agyamon. De abban a percben szerte is foszlott a remény. Nem a szálloda. Ilona hívott. Megkérdezte, nincs-e kedvem kimenni vele a Margit szigetre? Első gondolatom az volt,  hogy nincs, mert túlságosan meleg van.- Hát persze, hogy van! - füllentettem a telefonba. Akartam is, meg nem is. Végtelenül jól esett, hogy Ilona érdeklődött
felőlem. De utáltam a fülledt meleget. Nem szívesen mozdultam ki a szobából. Fél óra elteltével már a villamoson ültünk. A sziget valami csodás látványt nyújtott! Friss illatú fű, színes virágok, madár csiripelés, szökőkút. Gondtalanul sétélgató emberek. Teljesen lelassultam, mert nem győzöm a sok látni valót. Ilonka észrevette. - Mikor voltál utoljára szababan? - kérdezte. Széttártam a karom. Fogalmam sem volt. Itt éltem edddig is, tíz percre ettől a természeti idilltől, és lusta voltam felemelni a hátsóm, hogy kijöjjek. Nem tanított, nem neheztelt. Nagyon okosan megmutatott mindent, ami ép lelkű ember szívét felturbózza a belvárosi betontömeg után. Sétáltunk mezítláb a fűben. Leültünk egy árnyas fa alá. Megmostuk a lábunkat a szökőútban, miközben nagyokat nevettünk, mint a gyerekek. Ő pedig szinte észrevétlen mondta tanácsait. Tudta, hogy eljutottak a fülembe. Végül elővett egy dossziét. Nekem hozta. Tele lelki útravalóval. Búcsúzáskor megígértük egymásnak,  hogy nem szakad meg a kapcsolat. Végtelenül hálás voltam  neki!

2013. junius 16.
Már kora reggel laptop mellett ültem, és fényképeket nézegettem a Margit szigetről. Jer még alszik. Mi lenne, ha képeslapokat gyártanánk, amit eladogatnék a turistáknak? Mostanában ugyan nem divat postán küldözgetni, mert egy gombnyomással elmegy telefonon a kép, a világ másik részére is. De egy képeslap mégis más... Mellesleg gyűjthetnék aláírásokat az FNA támogatásához. Ettől teljesen lázba jöttem. Egy kis tartalom lenne minden napra. Megvártam, még Jer szeméből kimegy az álom, és lelkesen előadtam neki. - Nem rossz! - mondta. De láttam a tekintetén, hogy nem is foglalkozott vele. - Mi a baj? - kérdeztem. Elementális erővel tört fel belőle a kétségbeesés. -Mi a baj? Hát nem látod anya, hogy csak baj van? Egy fillérünk sincs, és már minden üres. A hűtő, a polc. Ki fognak lakoltatni bennünket, ha nem fizetünk! Nincs egyikőtöknek sem munkája! Nézz rám! Egy pólóm van, és egy agyontaposott cipőm. Itt a nyár, és egy fagyit sem engedhetünk meg magunknak! Mit gondolsz mi lesz? Az utcára fogunk kerülni! Anya, én ezt nem fogom túlélni! Félek!!! - Nem tudtam neki mit mondani. Láttam, bármit is mondanék, már nem hinné el. Valóban félt, sőt rettegett. Azt sem értette, hogy én miért nem félek már? Magamhoz öleltem bozontos fejét. Szótlanul simogattam.  - Istenem! Történjen már valami! -fohászkodtam szótlanul. Abban a pillanatban nem is hittem el, hogy elér hozzá a szavam. Hány ember küldhet neki naponta hasonló kéréseket? Tehetetlennek éreztem magam. Nem tudtam a saját gyerekemet megnyugatatni.

Átkozott, fojtogató hőség volt a lakásban. Jeremy látszólag lecsillapodott. Látszólag. Mint a vulkán forrt benne tovább a kétségbeesés. Néztem őt a szemem sarkából. Nem ezt érdemli a fiam. Elfordítottam a fejem, mert a sírás fojtogatott. Elegem van! Igen! Elegem van! Meg fogom írni! Megírom, mert nem tehetek mást! Ha nem éljük túl, legalább lesz egy mementó. Ha igen, ki tudja hány ember ismer majd magára? Könyvet fogok írni erről a gyalázatról. Mindenről, amit eddig magamba fojtottam!

Anyukám hívott. Kelletlenül vettem fel a telefont. Most, igazán nem lesz könnyű azt mondani neki, hogy jól vagyunk. Ő megelőzött. -  Tudom, hogy nincs ennivalótok, és talán már a gyógyszered is elfogyott. Csak azért hívlak, mert feladtam egy kis pénzt, holnapra ott lesz. Vegyetek ami kell. A gyógyszereket meg feltétlenül váltsd ki! - hadarta.Erőtlenül szabadkoztam, hogy nem kellett volna. Hogy ők is alig jönnek ki a nyugdíjból... - Mary küldi - mondta gyorsan, majd  elköszönt. Istenem! Hát mégis meghallottad? Vagy én bolondultam meg? Mindenesetre köszönöm!

Még aznap este megtudtam Miketól, hogy hétvégén megkezdik a munkát. Pontosan akkor érkezik majd a fizetése, mikorra a főbérlő ultimátumot adott. Addig is tud majd előleget kérni.Mary húgom telfonált. Hallotta, hogy nagy a szar nálunk.- mondta, a maga szabadszájúságával. Küldött útiköltségre is pénzt, hogy le tudjak utazni vidékre hozzájuk. Leglább meglátgathatom az öregeket is. Visszafelé ad majd egy rakás lefagyasztott húst. Csak hallgattam, és zokogtam vígasztalhatatlanul. Nem hiszem, hogy tudta mi történt a nővérével.
Vagy, nagyon is jól tudta... Jery nem egészen értette, hogyan oldódott meg hirtelen minden. Én sem nagyon értettem.  Aznap, megnyugodva hajtottuk álomra fejünket.

2013. július 20.
A fővárosban 40 fok, a vonaton legalább 45 fok volt.  Gyűlölöm  a hőséget. Csepegett az izzadság az orrom hegyéről, de igyekeztem nem foglalkozni vele. Minden gondolatomat a könyv kötötte le. Arra gondoltam, hogy semmi kockázata nincs annak, ha megírom. Amíg munkát keresek, bőven belefér az időmbe. Nyugalommal töltött el, hogy végre valami olyan dologba fogok bele, amiben a szívem-lelkem benne lesz, amiért lelkesedem. Vajon érdekli majd az embereket?

Mary az állomáson várt. Innen autóval mentünk, mert a szülői ház több kilométerre van. Régen láttuk egymást. Nem változott semmit. Hajnaltól késő estig megy, mint a mérgezett egér. Két férfinak is sok lenne, amit elvégez, de humorát megőrizte. Évek óta az első alkalom, hogy nem éreztem mellette kisebbségi érzést. /Talán a könyv gondolata erősít?/ Mindenesetre úgy döntöttem, hogy  egyenlőre nem mondom el neki.

Édesnyám a kapuban várt. - Már megint összementél Mama! - viccelődtem, miközben magamhoz öleltem. Éreztem, hogy másként viszonozza, mint korábban. Vékony ujjaival megsimította az arcom. - Isten hozott! - mondta szelíden. A belső szobában édesapám a kanapén ülve várt.  Nagyot dobbant a szívem, amikor megláttam. Két hónapja, vagy több is taán,  hogy nem tudtam lejönni. Ült, mellette a tolószék, a szoba WC meg a járókeret. A szívem összefacsarodik. Sok mindent elfogadtam már, de azt nagyon nehezen, hogy ő nem tud járni. Mosolyogva nyújtotta felém karját, én pedig megpuszilgattam a kopaszodó fejebúbját. Olyan jó, hogy itthon vagyok!!!

Mary nem sietett. Beszélgettünk. Éreztem szavaikból,nagyon szurkolnak nekem,hogy megtaláljam a helyem.
Végignéztem az esti szertartásos fürdetést. Édesanyám,Mary és apa rutinos mozdulatokkal tették dolgukat. Apát nem hagyta el a humora. Egy-egy hülyeséget elsütött,ameddig tiszta pizsama nem került rá. Végtelenül szeretem őket! Ez a simogató szeretet áthatja az egész házat. Másnap beszéltünk rólunk, róluk. Nem titkolták, hogy aggódnak értünk. Szeretnék ha talpra állnék, pénzt keresnék. Nem jó egy szülőnek, ha szenvedni látja gyerekét. Én ott megfogadtam magamban, hogy mindent megteszek, hogy még életükben megnyugodjanak felőlem. Nehéz volt tőlük eljönni. Mióta édesapám beteg, mindig az jár a fejemben, nehogy ez legyen az
utolsó találkozás. Elhesegettem a gondolatot. Nem gyötröm magam. Úgy érztem, meg kell mutatnom nekik, hogy van még bennem erő. Mary hatalmas élelmiszercsomagokkal rakott fel a vonatra. Nem hagyta, hogy meghatódjak. Hálás voltam  érte!

2013. július 23.
Jeremy a konyhában sündörgött. Kiválóan főz. Napok óta húst eszünk! Nem győzött betelni ezzel a "csodával"!
Mikkal gyakrabban tudtam beszélni telefonon. Van munka bőven, bírja a tempót. Megbecsülik őt, mint rangidőst. Sokat gondolok rá. Csodálom a kitartását. Bármilyen viharos évtizedek állnak mögöttünk, tudom, hogy egymás nélkül már nem lennénk. Ő is tudja. Ez a hattyúdala. Ha innen hazaküldik majd egyszer, nem mehet vissza a kora miatt. Nekem kell addig talpra állnom. Beszéltem neki a könyvről. Lelkesen támogatja. Azt mondta, ne foglalkozzak senkivel, írjam meg. Ez egy évvel ezelőtt még nem így lett volna. Ő is változik.

Eric írt, hogy a tervezettnél korábban hazajön. Nyugtalanítja, hogy mi van itthon. Van még egy hónapja tanév elejéig, addig dolgozni fog. Sajnáltam, hogy így döntött, ugyanakkor alig vártam, hogy megöleljem. Emma  hívott, hogy délután eljönnek a kis Georgival. Ilyenkor lassan jár az óra. Már alig vártam, hogy megpuszilgassam a meztelen kis talpát! - Itt vagyunk. Lejönnétek? Elég sok a cucc! - szólal meg végre a telefon. Miféle cucc? Kíváncsian siettünk eléjük. Istenem! Két hatalmas táska kaja! Bevásárolt nekünk. Hogyhogy, és miért? - kérdeztem. De elhárította a kérdéseket. Örültünk egymásnak. Régen láttam a kis csibészt. Úgy éreztem, Emma is boldog volt, hogy sikerült meglepnie bennünket. Hirtelen annyi enneivelónk lett, hogy alig fért el a hűtőben. Alig tértem magamhoz. Emma nem egy adakozó lélek. Tőlem nem tudhatta, hogy mi van velünk. Mint már mondtam, nem kell mindig mindenre észérveket keresni. Úgy van jól, ahogy van.

2013. július 29. hétfő
Tegnap eljött hozánk Eric. Együtt ebédeltünk. Remekül festett napbarnította bőrével. A vizsgaidőszak végén nagyon fáradt volt. Jól esett látnom, hogy kipihente magát, testileg, lelkileg. Sokat mesélt arról, hogy élnek az emberek Izraelben. Gondok ott is vannak. Hol nincsenek? Mégis nyugodtabb és békésebb ország, még akkor is, ha mi külső szemlélők azt hisszük, nyugtalanok az állandó veszélyhelyzettől. Eric szerint, nagyobb biztonságban érezte magát ott, mint Budapesten. Ezen mélyen elgondolkodtam. Délelőtt Zoé hívott Hollandiából. Két éve költözött ki párjához. Azóta nem beszélgettünk ilyen hosszan. Egy időben azt hittem, elveszítettem őt. Zavart, hogy sokszor hetekig nem tudtam róla semmit. De be kellett látnom, hogy felnőtt. Éli a saját, önálló életét. Boldog, szerelmes, jó kezekben van.  Ez a beszélgetés is azt bizonyította, hogy a félelmeim nem megalapozottak. El kellett engednem ahhoz, hogy ha szüksége van rám, megtaláljon.

Három órára beszéltünk meg találkozót Clarával. Nem tudta, hogy miért megyek. Míg zötyögött alattam a villamos, azt fontolattam, mi lesz, ha atz fogja mondani, hogy nem vagyok elég érett hozzá? Hogy nem tartja aktuálisnak? Hogy mint ismeretlen szerző, nem tudok másokat megszólítani? Szerencsére nem kellett sokat utaznom, mert semmi értelme nem volt az ilyen "mi van ha?" kérdéseknek.

Egyáltalán? Miért fontos nekem annyira Clara véleménye? Persze fontos, mert szeretem és tisztelem őt. Adok a szavára. De nem ott volt a"kutya elásva" Az az igazság, hogy még nincs elég önbizalmam. Még mindig nincs. Tudod, a szikla mögül növő virág is elég satnya. Igyekszik a nap felé! Ki fog virulni ha eléri a fényt, de addig el kell jutnia.Clara örömmel és kíváncsian fogadott. Nem sokat teketóriázott. Tőle megszokott határozottsággal
egyből megkérdezte, miért szerettem volna vele talákozni? Kicsit félve kezdtem el mondani, mire jöttem rá az elmúlt hetekben. Beszéltem a könyvről. Arról, hogy eldöntöttem. Arról, hogy meg fogom írni. Arról, hogy úgy érzem meg kell írnom. Ahogy mondtam a magamét egyre erőteljesebb és felszabadultabb lett a hangom. Magam is meglepődtem, amikor kiszaladt a számon: tudod Clara most jöttem rá, hogy azért kellett nekem ennyi mindent megélnem, túlélnem, azért kellett egy lelki tisztítótűzön átszenvednem magam, hogy elmondhassam másoknak! Mindenki azt hiszi, hogy egyedül szenved és tapogatózik a mostani világban. Tudniuk kell, hogy nincsenek egyedül!

Hirtelen abbahagytam mert rájöttem, hogy megfogalmaztam a feladatomat. Ezt kerestem évek óta...Alig vártam, hogy mondjon valamit. Elmosolyodott, szinte átölelt a tekintetével. - Végre! Meg kell írnod! Ennek a könyvnek most kell megszületnie!Felém nyújtotta kezét. Ebben az kézfogásban minden benne volt. Útjaink összeértek.
 
Első fejezet - Összedőlt a kártyavár - 2013.08.12.

Második fejezet - Hogyan szabadulj meg az ego hatalmától - 2013.08.20.

Harmadik és Negyedik fejezet - Áldozatok áldozatai avagy Boldog gyermekkor - 2013.08.28.

 

Ötödik fejezet - Mindennek ára van - 2013.09.01.

 

 

Kapcsolat: clarasheer@gmail.com images2.jpeg

 

 

 

 

OLVASS TOVÁBB

Európai Polgári Kezdeményezések - EPK - Add a véleményed!

2013.08.20

 

A víz és szennyvízhálózat emberi jog! Ehhez kell az EGYETÉRTŐ aláírásod SOS!

 

 

Felsőoktatás

2013.09.06

Pécsett tanulnak Németország leendő vidéki, kisvárosi orvosai. A tartományi orvoskamarák belátták, hogy 15 év múlva orvoshiány miatt összeomlik az ellátás, ha nem tesznek valamit.

 
Teljes bejegyzés | Menüpont: Nyitóoldal | Hozzászólások: 0

Közoktatás - Mi változik 2013-ban?

2013.09.06

 
Teljes bejegyzés | Menüpont: Nyitóoldal | Fényképek: Természet, te csodás! | Hozzászólások: 0

Tanévnyitó a világ iskoláiban fotókon 2013

2013.09.06

 
Teljes bejegyzés | Menüpont: Nyitóoldal | Hozzászólások: 0

Csakrák: az ember működése más szemmel

2013.08.31

 
Teljes bejegyzés | Menüpont: Személyiségfejlesztés | Fényképek: Természet, te csodás! | Hozzászólások: 0

Képgaléria

Clara Sheer Bestsellert ír!

Dátum: 2013.08.20
Fénykép: 8
Mappák: 0

Természet, te csodás!

Dátum: 2013.08.24
Fénykép: 10
Mappák: 0